Kalandozások kora

2007 május 30. | Szerző: Magdal |

Tavaly nyáron az uram névnapomra meglepett egy –akkor- 36 éves oldalkocsis motorkerékpárral.

Nem mintha nagy motoros hírében állnék, de ő soha nem aprózza el a meglepetéseit. :-)))) /és valljuk be, kevés asszonyka mondhatja el magáról, hogy motorral lepi meg az ura…/

 

Igazán hálás lehetek az oldalbordámnak, hiszen a motornak köszönhetően azóta épült egy garázs-szaletlink, és már kapaszkodik rajta a lilaakácom is. Az épület garázs-régiójában gyűlnek a szerszámok és motor-alkatrészek, ugyanis az én figyelmes uram igyekszik jó karban tartani a motoromat. Gondolom nem árulok el titkot, hogy bütykölni-való mindig akad rajta. :-)))) Rossznyelvek azt is mondhatnák, hogy ravasz feleség módjára így tartom itthon az uram. Ha itthon vagyunk akkor a család az udvaron van. Apa motort szerel, vagy csak tisztogat, a gyerekek hol a ruhájukat olajozzák, zsírozzák össze, hol a szerszámokat csóringálják el, az asszony pedig vagy palacsintát süt /a garázs nyárikonyha-régiójában/, vagy a gaztengert próbálja megszűntetni a kertjében, vagy csak nézi, hogy, hogy nő a fű…

 

Idén nem volt kemény tél, tehát a motoros népség kirajzása az utakra nem volt olyan látványos, mint más években, hiszen nem kellett különösebb elvetemültség, hogy télen is motorra kapjon az ember. Mostanra pedig a langymeleg telet felváltotta a tikkasztó kánikula.

Mi is ráálltunk a nyári időszámításra és rendszeresen járunk haza a Kálimamihoz.

Mint igazi gyerekes család mi is cipelünk magunkkal ilyenkor mindent, alvósnyulat, kedvencdvd-t, kutyafülét. És mivel családtag, most már utánfutón húzzuk magunk után Hubát is.

Ori családot nem nehéz felismerni a városból kivezető utakon, ha dugó van. Kis autó után nagy utánfutó, azon egy gyönyörű veterán motor. Az autóban két üvöltő gyerek /általában az egyik utál utazni a másik csak szolidarít ;)/, egy „vezetésre koncentráló apuka” és egy bábozó, éneklő anyuka.

 

De mindezen nehézségek után végre megérkezünk. Már amikor az autópályáról lehajtunk Ori lehúzza az ablakot, és szippantunk a hazai friss levegőből. A faluba menet elmondjuk Petinek a szokásos mantrát. „Igen ez a temető, ősszel majd jövünk gyertyát gyújtani” /a sírkert egyéb funkciói Petit hidegen hagyják/. „Igen, itt a templom. Itt volt Apa vőlegény, és Anya menyasszony”…

 

Mami, repesve vár bennünket. A gyerekek azonnal elvesztik az érdeklődésüket irányunkban, s mi végre leereszthetünk.

Kipakolgatunk, körbejárjuk a kertet, és örülünk, hogy kicsit pihenhetünk. Ez mindig így van, ha nagyszülőket látogatunk /ebből is látszik, hogy mennyi esze van egy gyereknek: tudja, hogy ki az engedékeny ;-)/.

 

Az utóbbi pár alkalommal amióta a motort is visszük, egy- egy délutánon kirándulni visz az uram. Ezen alkalmak szigorú célt szolgálnak, mégpedig azt, hogy engem megismertessen a környék összes létező fagyijával. Fagylalt vizsgáló útjainkra szigorúan kettesben megyünk. Ülünk a motoron, és bámuljuk a tájat, ha valami szépet látunk, összevigyorgunk. Így jutottunk már el Sirokba –ahol utoljára Petivel a pocakomban voltam-, itt befizettem az uramat a várkapitánynál íjászatra, cserébe ő oda-vissza meghívott Verpeléten velencei álom fagyira.

 

Meg akartuk nézni a „lyukat” a lignitbányát, de már annyira messze van az úttól, hogy helyette a halmajugrai kocsmapatikában fogyasztottunk colát, és természetesen fagyit. Heves főterén –túl a fagyizás, ásványvizezés műveletén- gyertyát cseréltünk /felelevenítettem a műszaki ismereteimet, hogy hol kell húznia a szikrának/, és kompressziót ellenőriztünk.

 

Egy nagyobb döccenő után az oldalkerék furcsa hangja miatt Tenkről lépésben hajtottunk haza, majd otthon gyermekeink teljes figyelmét élvezve szerelte uram a kereket, és –tekintettel a nulla forgalomra-a Mami utcájában, teljes terheléssel, két gyerekkel az ölemben ültem az oldalkocsiban, hogy megnézzük hallatszik- e a hang.

 

Viharos napokat fogtunk ki a legutóbb. Eső ellen bepakoltuk a ponyvát, majd megcéloztuk a Tiszát –pontosabban víztározót. Már induláskor a felhőket bambultuk, hogy merre menjünk, hogy kikerüljük az esőt. Félúton jártunk, amikor elveszítettük a bátorságunkat –Ori szerint, ha igazán megázunk egy hétig is rugdoshatja Hubát, az bizony be nem indul. Először, csak megálltunk, hogy kikerüljön bennünket a vihar, majd inkább visszafordultunk és gémeskutat néztünk. Közben kipróbálhattuk, hogy milyen gyorsan tudunk motort letakarni, ugyanis meglepett bennünket egy zápor. Fagyizás helyett szőrös hernyókat nézegettünk, cola helyett az idő által fehérre tisztított tehénkoponyával fényképezkedtünk. Hazafelé Erdőtelken ismét motort takargattunk.

 

Már alig várom a legközelebbi alkalmat, mindegy hova megyünk, még a fagyimról is lemondok, csak ülhessek a motoron az uram mellett, és a sok vigyorgás miatt köpködhessük a muslicákat.:-)