Cím nélkül

2007 augusztus 15. | Szerző: Magdal |

 

Már nagyon sokan morgolódnak, hogy nem blogolok…

Mint mindennek ennek is megvan a maga oka. Nem tálalok álindokokat, megírom a valóságot. Egyszerűen nem volt kedvem írni…

Két hét különbséggel összeomlott kis világom egy része, és emiatt voltam csendben.

A legjobb barátném nagyon messzire költözött, majd később kiderült, hogy amiért tanultam, amit szerettem volna csinálni, az lehetetlen.

 

Valahol leírtam már, hogy agrármérnök vagyok. Azért lettem az, mert nagyon tetszett ez a szakma. Mellétettem még két szakmérnökit, akkor már dolgoztam.

Bár írtam, hogy nagyon szeretem ezt a szakmát –benne csak két évig dolgoztam. A cég akinél kezdtem, kivonult az országból, ahová utána felvettek, nem úgy alakultak a dolgok ahogy tervezték, és próbaidőn belül elbocsátottak.

Emlékszem zokogva mentem haza. Fél évig kerestem munkát. Heti minimum két levelet /akkor még így ment:)/ adtam postára, és összesen két interjún voltam. Bár ilyet sosem tesznek Magyarországon, de tőlem mindkét helyen megkérdezték, hogy mikor akarok szülni. Mondtam, hogy még jó soká. Sosem hívtak többet.

Eredetileg csak szakmában szerettem volna elhelyezkedni, a végén már bármit megcsináltam volna, csak hadd dolgozzak. Így kerültem egy multihoz, telefonos ügyfélszolgálatra. Ezekről az évekről nem írok, de hogy rengeteg élettapasztalatot gyűjtöttem, az biztos…

Közben továbbra is tanultam, és reméltem.

 

Apám is szakmabeli –vajon honnan lett az irányultságom? :)- és ő találta ki, hogy csináljunk egy vállalkozást, ami tuti ötlet, és ha nem is nagy lábon, de szépen megélünk belőle. Ehhez kellett az én diplomám. Amit meg is szereztem. Majd két hét múlva kiderült, hogy Petykó pocakban van…

Hagytam eltelni két évet, és amikor már Juju volt a pocaklakó akkor kezdtem el intézni a cég és a nagy ötlet ügyeit.

Felesleges írnom az ötletről, a lényeg: növényvédelem. Mivel mindkét alkalommal várandós voltam nem foglalkoztam azzal, hogy miért csapódok jobbra, balra mindig a bürokrácia útvesztőiben. Azzal indokoltam, hogy ez egy tipikus férfiszakma, de majd én megmutatom.

Hát igen… Aztán megint eltelt az idő. Idén tavasszal utánajártam mindennek. És jött a nagy pofáraesés. Tényleg jó az ötlet. Van benne fantázia. Csak az engedélyekre be kell fektetni egy kisebb összeget, kábé alaphangon egy fél lakásnyit, és akkor működhetünk.

Hát ja.

 

Szóval ezen rágódtam. Végiggondoltam, hogy mit lehetne csinálni. Mit lehetne vállalkozni. Hogyan dolgozhatnék úgy, hogy maradjon időm elég a családra is. Elmehetek egy nagy vegyipari céghez is dolgozni, mert arra is jó a diplomám, de akkor egy év arról szól, hogy bizonyítsak… vagyis sosem lennék itthon. Szüleim dolgoznak, másik nagyszülő vidéken. Ergo mehetek vissza hotline-ozni részmunkaidőben- ha visszavesznek. De őszintén szólva ezt nem akarom. Hiszen tanultam!

 

Aztán két napja éjjel fenn voltunk Orival. Kénytelenek voltunk, mivel Juju üvöltött, mert jönnek a szemfogai. Nagyon üvöltött, és semmi nem hatott neki. Nyilván ilyenkor minden keserűség kijön egy tehetetlen szülőből. Belőlem is kizuhant. /természetesen Ori mindenről tudott, csak azt nem, hogy ez a dolog milyen mélyen nyomja a lelkemet, szerintem ennek magam sem voltam tudatában/. És ahogy ott a sötétben ömlött belőlem az önsajnálat, jött egy ötletem! Egészen újszerű. Semmi köze természetesen a szakmámhoz. De megvalósítható… Azóta megnyugodott a lelkem. Most nézek utána, hogy lehetséges e. Újra tanulni fogok. Most csak ennyi a lényeg. Hogy már nem fogok némán ülni a gép előtt. Rengeteg történet van, amit képtelen voltam leírni.

Ígérem, nem két hónap múlva fogom megjeleníteni.