Hol is kezdjem

2008 január 31. | Szerző: Magdal |

 az elmúlt hónapok bepótlását?

Nincs könnyű feladatom…

Azt hiszem, kezdem a legelején. Egy elmaradozó blogolónak mindig van nagyszerű és ésszerű indoka, hogy megmagyarázza, a lemaradás okát. Nekem is van. 🙂

Mégpedig a legnagyobb ok az, hogy ismét várandós vagyok. Bizony! Várjuk a harmadik Ori-csemete megérkezését nyár közepére. 🙂

Harmadjára vagyok várandós, és elmondhatom, hogy ez a legparázósabb kezdet. Annyira bennem maradt egy „kedves” mondat az első hetekben, hogy szokásommal ellentétben /az első halványcsíkos tesztnél világgá-kürtölöm a jó hírt/, most hallgattam és izgultam, hogy minden rendben legyen a Kicsivel. Először, hogy a doki is „úgy lássa”, aztán legyen szívhang és végül a 12. heti Uh-on mindent találjanak rendben. Ez a bizonyos vizsgálat az utolsó vizsgám napjára esett… 🙂 Jobban izgultam miatta, mint a reggeli megmérettetés miatt… Hogy miért volt e nagy izgalom? Csak egy mondat miatt. /van már két egészséges gyerkőc, két problémamentes terhesség, statisztikailag most egy problémás következik… ti. én eddig csak kétszer voltam várandós, mindig amikor szerettük volna…/

Gondolom ezek után, nem kell ecsetelnem a kínjaimat… De itt vagyok, a Kicsi is itt van /Legminibb Ori, hogy hívek legyünk a tradícióhoz :-)/, mocorog, és gyógyteát iszom, de itt van egy pohár vörösbor is /csakis a vérképzés miatt! :-P/, és írogatok.

 

Ha lenne egy családi címerünk, akkor valószínű ez lenne rajta a jelmond: „terv szerint”. A baráti körben köztudomású, hogy tervezgetősek vagyunk. Mint egy volt kgst országban, nálunk is vannak rövid-, közép- és hosszú távú tervek… A legrövidebbek a mi legyen az ebéd-kategória. A nagyon hosszúak pedig az öregkorunkra vonatkoznak. Ezzel szoktuk szórakoztatni a barátokat, akiknek az arcán sokszor csak az látszik, hogy „húúúúha”:-)

 

Hogy miért írom ezt le? Magyarázkodom… Nyáron, mint írtam, volt egy nagyon mély pontom, amiből a suli ötlete rángatott ki. Az iskola miatt /rövid táv/, szóba került a további gyerekek kérdése /hosszú táv/. Szóba került, hogy mi legyen, hány legyen, hogy legyen. Eredetileg négy csimota volt betervezve, de közben született két égedelem kölök, akik zsigerből tudják, mitől őszülnek a szüleik. Ori fel is vetette, hogy elég a kettő, meg is válaszoltam, hogy kizárt, én még nem vagyok elég idegbeteg anya 🙂 Jó akkor legyen három. De maximum három. Mondja a férj. Oké, de akkor most, mert nem akarom, hogy a harmadik kis vakarék legyen, válaszoltam én. Így meg is egyeztünk, a kis harmadik haramia legyen nyári gyerek, hogy a suliba is tudjak járni. 🙂 Még motorozgattunk az ősz folyamán, kiélveztük egymás társaságát kettesben –hiszen a gyermekáldással lemondtunk az évek óta dédelgetett, kettesben nyaralásunkról jövő nyáron- majd a tettek mezejére léptünk. 🙂

 

/most azon gondolkodtam, hogy kiemelem, hogy nem csak tervezünk, de pontosan és precízen végre is hajtjuk a terveinket, de ezt inkább nem ecsetelgetem… :-)))))))))))/

 

Szóval baba jött. Hányinger szintén… Két hónapig reggeltől reggelig émelyegtem /lavórozás most érdekes nem volt/, ettől kiváló hangulatom volt. Mint egy iparosmester gyártottam a suliba a házi feladatokat, készültem a karácsonyra, és elláttam az itthoni teendőket.

 

Karácsonykor –hogy jó legyen nekünk- össznépileg benyeltünk egy hányós-fosós vírust. Gyerekek mindent produkáltak, felnőttek „csak” hasmentek, de azt annyira, hogy a karácsony előtti napokban Orival naphosszat heverésztünk, annyira gyengék voltunk. Ezáltal kimaradt a nagy sütés-főzés, pukkadásig-zabálás is. /Ami mondjuk nem baj…/

De azért a karácsony nagyon jól sikerült. Az angyalok mindenkinek meghozták a szíve vágyát. Távirányítós mozdonyt, játék-porszívót, stb…

A jó hírek után mesélek egy-két rosszabbat is.

Peti rendszeres középfülgyuláit nem oldotta meg az orrmandula műtét. Sajnos október óta rendszeresen beteg, és rendszeresen a fülére húzódik a betegség. Most ott tartunk, hogy beadatjuk a prevenart, és ettől reméljük a betegségek megoldódását. Így legyen.

 

Írtam nyáron, hogy elindítottuk a tetőtér bejegyzését a földhivatalnál, és hogy ezáltal micsoda meglepetések értek a tulajdonjogot illetően. A nyári lepapírozásnak „hála” az apeh, az illetékhivatal szerepkörében rögtön rárepült a témára. Kiszálltak, hogy megnézzék milyen adásvétel történt, és hogy „milyen vagyont szereztünk”… Nem ecsetelem, hogy mi történt, hogy történt. A kiszállás után egy egész hétvégét szigorúan feküdtem, olyan görcseim voltak, és az ügyintézést ügyvéd vette át. Természetesen a történetben szerepelt a másik két család is, akik az emeleten laknak, és beépítették a tetőteret. Végül, hogy ne szaporítsam a szót, az lett a dolog vége, hogy mi „bevállaltuk” a szerződésben szereplő vételár majdnem háromszorosát, mint illetékalapot. Muszáj volt. Ugyanis a kedves ügyintéző közölte az ügyvéddel, hogy ha nem mondunk „normális összeget, vagyis legalább ennyit” akkor kispesti telekárat, vagy belváros padlásteret vesz alapul. Mert megteheti. És valóban meg is teheti. Mint kiderült az illetékhivatalt nem érdekli a valós vételár, ha ők nem érzik „elégnek” az illetéket… Szóval így jártunk. Ismét kaptam egy pofont a lakással kapcsolatban… Amennyire szeretem, annyira tudom utálni is ilyenkor. Annyit szívtunk már miatta!!!!!

 

Végül kicsit könnyedebb témával zárok. Julcsánkkal. Lassan két éves 🙂 Komoly nőszemély. Hihetetlenül rosszcsont! Mellette valóban nem lehet egy pillanat nyugi sem, mert mindig valami disznóságban töri a fejét. A legkevesebb az, hogy kipakolja a szekrényeket… Naponta nem egy, de legalább öt olyan csínytevése van, hogy az ember lánya begolyózik. /Amíg én a fürdőszobából behozom a leszedett ruhákat addig ő kinyomja a padlóra a folyékony szappant, és elindul vele befelé a szobába….újabban kiszórja a földet a virágcserepekből, szétdobálja, majd módszeresen összetapossa a kölesgolyót, stb…/

És mindezek mellé megkezdődtek a dackorszaki hisztik. Ha valami nem tetszik, a rongylábak összecsuklanak, a gyerek a földön, és sikítva üvölt. Kivörösödik az egész arca, és úgy ordítja világgá a bánatát. Valamint hihetetlenül konok és erőszakos is. A hisztije miatt pár hete vacsora előtt a Heimpálban kötöttünk ki. A kisasszony ugyanis nem akart jönni az utcán. Fogtam a kezét /úttest mellett voltunk, járdán/, ő pedig fordult, és rántott egyet önmagán, hogy elengedjem. Eredmény: iszonyatos sírás. Halálra rémültem, azt hittem kitörtem a kezét –amit csak fogtam- Hazamentünk, otthon leszedtem a kabátot, nem mozgatta a kezét. Csak egymásra néztünk Orival , és már öltöztünk is vissza, irány a sebészet. Attól rettegtem, hogy összetörtem a gyereket. Szerencsére amint odaértünk sorra is kerültünk. „Csak” kificamodott a gyerek könyöke. Pár pillanat alatt helyre tette a doki, majd megnyugtatott, hogy „előfordul, ha megrántjuk a gyerek kezét”… Ettől rögtön a „legcsodálatosabb anyuka” szerepében érezhettem magam.

A lányunk persze hamar elfelejtette az egész incidenst. Peti emlegette még egy darabig. És mi ültünk a konyhaasztalnál Orival este lefekvés előtt, néztük egymást, és arra gondoltunk, hogy van egy harmadik kis gyümölcse szerelmünknek… Ha ez a tendencia, vajon milyen lesz Ő????