Március…

2008 április 22. | Szerző: Magdal |

 … hónapunk a következőképp alakult:

 

1-én a vihar letarolta a cserepek egy részét a tetőn. Ori pont lenn volt az udvaron, amikor történt /az autón molyolt éppen/, úgyhogy annyira megijedtem, hogy aznap két magnéziummal feküdtem le.

 

A rákövetkező nap vendégségben voltunk, ahol a lányunk nem nagyon hozta a formáját, haza is jöttünk elég hamar. Itthon kidobta a rókabőrt, de még nem aggódtam különösebben. Ezek után hasmenése lett, de én még mindig gyanútlanul diétáztattam, cserélgettem a pelusait, gondoltam valami hasmarsos vírus. Petit nem engedtem oviba, gondolván, hogy ne hurcoljunk kórságot.

Egy szép szerdai napon délelőtt olyan kis punnyadtak voltunk a gyerekekkel, mivel még tartott a hasmenés csak egy kis rizst, készítettem, gondoltam Peti és én majd eszünk hozzá, egy kis husimaradékot. Épp egy kedves ismerőssel csacsogtam a neten, amikor kislányom ismét kirakta a reggelijét. Rám. Csevegést beszüntettem, feltakarítottam. És hopp megint. És Peti is. Délután kettőkor már úgy éreztem ennek a fele sem tréfa, nem tudok olyan tempóban takarítani, ruhát cserélni, ahogy ők szegények hánynak és fostiznak… Felhívtam Orit és elmondtam neki, hogy mi a szitu. Erre ő megörvendeztetett, hogy igazándiból bevallja, ő is rém vacakul van. Mondtam neki, hogy akkor galoppozzon haza, és menjen dokihoz, mert valami van…

 

Nem ecsetelem. Benyeltük a rotát. Voltunk az első nap ügyeleten, mert annyira ijesztően sokat és gyakran hánytak, hogy az hihetetlen. A nagyobbik állapotát kielégítőnek, a kicsiét jónak találták. Daedalon kúp, elektrolit, és figyelem, hogy ki ne száradjanak. Pár napig keményen küzdöttünk. Ori is én is elkaptuk, nekünk csak hányingerünk, és Orinak hasmenése volt. Nekem görcseim. Leköltöztünk az alsó szintre. Ha az egyik köhintett, már összekoccantunk az urammal, a vödör mellett, úgy ugrottunk, mert egyik gyerek sem tudott előre szólni, hogy hányni fog. Végül kórházba nem kerültünk, de voltak pillanatok, amikor úgy éreztem be kell menni. Peti volt rosszabb állapotban, erőltetni kellett, hogy igyon. Juju készségesen ivott, és evett is.

Végül másfél hét után javulni kezdtünk. Hetekig önkéntes karanténban voltunk, hogy ne fertőzzünk senkit.

Amikor már azt hittük, hogy szuper, túl vagyunk mindenen akkor jött Jujunál a bakteriális ráfertőződés. Na, vajon mi? Középfülgyula. Fülészet, antibiotikum. Két nap múlva allergiás reakció. Antibiotikumváltás. Háromszor voltunk a fülészeten, mire azt mondták, hogy oké, most már rendben van a lányzó.

Idén ez volt a harmadik fülgyulánk. A fülész neki is javasolta a prevenart. Mi be is adattuk, mivel Petiti is mindig vittem, amikor Jujut, mert belőle is dőlt a takony, és nem találtak semmi gyulladást. Nagyon csendben mertem csak örülni, hogy megúsztuk. Petinél hiába kértem nem adtak, most kaptunk rá tb támogatást. Kicsit könnyebbség volt így. Remélem most már letudjuk ezeket a gennyes megbetegedéseket.

 

Tulajdonképpen el is ment egy hónapunk. Közben persze zajlott az élet.

Peti négy éves lett, Julcsánk a kettőt töltötte.

A pocakban újabb hímnemű egyed lakik, úgyhogy a szavazati arányok a fiúk javára változnak majd nyártól nálunk. :-)))))

Az ácsok jöttek és megjavították a tetőnket. A biztosító kijött megtekinteni a törmeléket, és kapott egy cd-t a cserép nélküli tetőről. Kicsit próbált szőrözni, de végül gyengéd rábeszélésemre kifizette a teljes számlát, sőt, két héten belül utalta is a kártérítést.

A fiúk elmentek és megrendelték az új családi autónkat. Hosszú hónapokig ment a vacilla, hogy milyen legyen, mert egy a biztos a corsába nem férünk el öten, cipőkanállal sem 🙂 Végül egy Fiat Dobló Panorama mellett döntöttünk.