Az utolsó napok

2008 augusztus 26. | Szerző: Magdal |

Honnan tudja az ember lánya, hogy már mindenórás?

 

1,) Boldog boldogtalan a szüléséről mesél neki.

2,) Boldog boldogtalan megkérdezi, hogy mikor szül már/egyben van e még/ miért is van még egyben…

3,) De a kedvencem: „hát nem akar ez a kicsifiú kibújni még??? Jajjjj, hát tudja ő, hogy odabenn a legjobb”…

 

Nem ecsetelem. Azt azért bevallom, hogy most nem vesztem össze a családommal, mint legutóbb, és nem úgy vettem fel a telefont, hogy „nem szülök”…

 

A nagyok a nagyszülőknél nyaraltak, és emiatt nyugisabb volt az utolsó időszakom. Igaz emiatt egyre gyakrabban volt lelkiismeret furdalásom, pláne, hogy Peti már kérdezte, hogy meddig lesznek még a Nagyiékkal, Maminál. Meg ugye a terhes nőknek semmi sem jó, utáltam, hogy nincsenek itthon, ha meg itthon voltak, nem értem el őket, valamint idegesített, hogy nem fogadnak szót, nem esznek, stb…

 

Így jött el a 40. hét és a kiírás napja is. Minden hajnalban felébredtem, jó kis jóslóim voltak, de sehol semmi konkrét. Ha jött egy hidegfront majd meggurnyultam, a lábamon alig álltam. Amint túlhordós lettem eltökéltem, hogy én ugyan nem várom meg az indítást, szülni fogok és kész. Bevetettem a bábakoktélt, mint Jujuval is. Olyan rosszul lettem tőle, hogy ihaj. Másnap mentem a szülésznőmhöz, aki megvizsgált, hogy hátha azért „történt valami”, de semmi. /Ekkor már hetek óta nyitott méhszájjal rohangáltam/

Mondott viszont egy olyan hírt, ami fejbekólintott: a dokim az intenzíven fekszik, mert a hétvégén kizáródott a sérve. Kicsit bepánikoltam. Ő persze megnyugtatott, hogy ne izguljak, minden rendben lesz. Szülünk majd az ügyeleten, és vigyázni fog rám.

Hazajöttem és igyekeztem hasznosan tölteni az időmet, és végre szülni… :-)))))

Persze megint elment két nap, újra mehettem be a kórházba, vizsgálatra. Szerda volt, nagyon meleg, és persze várnom kellett, az UH labornál. Mire kijöttem már nagyon nyűgös voltam és tele volt a hócipőm, mert persze semmi olyat nem tudtak nekem mondani, amivel fényt mutattak volna az alagút végén.

Felhívtam az uramat, hogy semmi infó, a barátnőmet. Majd beletolattam a hátsó szélvédővel egy ágcsonkba. Néztem hátra a reccsenés után és a szemem láttára zuhant be a hátsó szélvédő egy része a csomagtérbe, a másik része meg a „bűnös” fa alá.

Felhívtam az uramat, és mondtam neki, hogy „édesem, most törtem ki a hátsó ablakát a fiatnak”. Férjem válasza: „jól van cicám… Majd megcsináltatjuk, most úgyis van időd”

Én felhívtam az anyámat, hogy nem megyek ebédelni, majd a szervízt, hogy azonnal kell egy hátsó színezett ablak.

Persze megpróbáltak kibújni a feladat alól, és az olaszokat hibáztatni… majd talán jövő hetet emlegettek, meg ki tudja mikori szállítást.

Én közöltem, hogy nem jó, mert én mindjárt szülök, és nem érek rá. Visszahívást ígértek.

Hazajöttem és ekkorra tudatosult bennem, hogy szokás szerint én mérem a csapást a családi autóra, ki tudja mekkora kárt okoztam, kivonom a gyerekeim szájából a falatot a bénaságom miatt…

Eddigre a fél világ felhívott, hogy megnyugtasson, mindenki tört már be ágcsonkkal hátsóablakot. Hurrá.

A szervízből is telefonáltak, hogy ha kifizetem az előleget még aznap, másnap reggelre lesz is üveg, és meg is csinálják a kocsit.

Azonnal elrongyoltam, és az aggódó kereskedők, szervízesek, és biztosítósok körében fizettem mint a kisangyal. Kiderült, hogy ha csak üvegkár van, akkor nincs önrész, a casco fizeti a 90 %-ot, úgyhogy némileg megnyugodtam az anyagiak miatt is. Megbeszéltem, hogy másnap reggel 8-ra viszem is az autót.

Nándink ezalatt nyugiban elvolt a pocakomban, mondtam is mindenkinek, hogy senki és semmi ki nem robbantja belőlem…

Csütörtök hajnalban megint fájásokra ébredtem, már a másodiknál tudtam, hogy nem jóslók, de izgultam, nehogy rosszul gondoljam.

Leköltöztem az alsó szintre és néztem az órát, mászkáltam.

Orit ébresztettem, és mondtam, hogy azt hiszem, ma szülünk, de nem tudom, viszont így az autót nem merem elvinni a szervízbe.

Nem szaporítom a szót. Ori elvitte a kocsit, majd elment dolgozni én otthon maradtam. Kitakarítottam a kecót, kimostam az összes szennyest. Felhívtam a szülésznőmet, aki megörült, hogy végre magamtól fájok. 13 órára berendelt. Pakkostul.

Már ott is maradtunk és legkisebbikünk július 31-én, este 18,32-kor bújt elő. Jókora vihar volt akkortájt.

Szüléstörténettel nem akarok szórakoztatni senkit. Lényeg a lényeg: Nándorunk magától elindult, és gátvédelemmel meg is született. 4160 g, 58 cm volt a kicsikénk. A szülésznőm nagyon profi volt, őt bármikor szívesen ajánlom bárkinek!!!!!!! Mindhárom szülésemnél ő volt az, aki ott volt, segített a holtpontokon, és vigyázott ránk. /Mert az ugye nem is kérdés, hogy Ori kezeiben morzsoltam porrá a csontokat :-))))))))/

 

Háromgyerekes anyuka lettem. Háromhuligános. Három anyaszomorítós :-))))))) és még sorolhatnám :-)))))