Ma volt annak
2007 szeptember 18. | Szerző: Magdal
a napja, hogy az uram vitte ordítva a fiúnkat az oviba… Mármint nem Ori ordított /gondolom ő is szívesen kieresztette volna a hangját ;-), bár nem nyilatkozhatok, mert a sakál-gének az én véremben vannak, anyámtól örököltem…/ Szóval, ott tartottam, hogy ma megint ment a bömbölés reggel. Ezen egyébként rég túl voltunk. Az ominózus reggel utáni napon, Pety olyan örömmel ment oviba, hogy futólépésben robogtam utána. Hogy kicsit könnyebbek legyenek a reggelek, kitaláltuk, hogy Ori viszi reggel a gyerkőcöt, és mi megyünk érte Jujuval. Ez így működött is szépen a mai napig. Amikor is meghallotta, hogy szólok az uramnak, hogy még ne induljanak, korán van… No ez be is tette a kaput… Vidáman kezdődött a napom, haragszik a fiam, hogy oviba kell mennie, haragszik az uram, hogy neki kell a tomboló gyereket vinnie, és haragszik a lányom is, mert ballábbal kelt, és különben is… 😉 És én is haragudtam, mert szintén bal lábbal keltem, és tele volt a fejem az oviból hazaszármazott takonykór miatt, és fél fülemre süket is voltam.
Nagyon remélem nem sok ilyen vidám reggel elé nézünk…
Egyelőre még csak a hátulütőit tapasztaljuk az ovinak. Mondom ezt minden neheztelés nélkül, hiszen tudjuk, hogy minden kezdet nehéz. Különösen nekünk anyáknak. Különösen az olyan típusú anyáknak, mint én is vagyok, akik nehezen válnak el. Persze ebből kívülről nem tapasztalható semmi /nem szoktam az ovi kapujában zokogni ;-)/, de belül nehéz. Olyan fura élmény látni a gyereket kívülről. Felvesz egy csomó új szokást, és olyan szavakat használ, amit nem tőlünk hallott. Kinyílik a kis világa és elkezdődik az a szakasza az életének, hogy egyre csak dől és dől bele a sok információ a fejecskéjébe. Például az, hogy sötétedés után jönnek a szellemek és bántanak. Ellenük pedig csak az hatásos, ha Apa az ő szobájukban alszik /hiába, itt már csak ő segíthet/…
Lassan két hete csak figyeljük a fiúnkat és ámulunk és bámulunk. Próbáljuk a hisztiket kezelni, és közben megértők lenni, hisz oly nehéz egy háromésfélévesnek amikor oviba kerül…
Oviba járunk
2007 szeptember 6. | Szerző: Magdal
Bezony. Kicsit fárasztó hetem volt, és még nincs vége…;-))) Talán kicsit a holnap reggeltől való félelmem íratja velem a blogot…
Múlt hét pénteken fogtuk a tisztasági csomagot /itt nem „hagyományosat” kérnek, csak wc papírt, szalvétát, folyékony szappant, papír zsebkendőt/, és bevittük az oviba, hogy hétfőn ne kelljen sokat cipelni.
Peti már jól ismeri az ovi udvarát, hiszen Máté révén beengedtek bennünket –amikor még a Hétördög Különítmény akkor még egyetlen ovis tagjáért jártunk. Ismeri az óvó néniket is, és a gyerekek egy részét is. A mi ovink egy nagyon kicsi ovi. Két csoportja van összesen, vegyes életkorban. A körzetességen kívül ez volt az egyik ok amiért választottam, hogy itt több korosztály van együtt és majd a tesók is együtt tudnak járni. A másik, hogy négy háznyira van tőlünk, a harmadik, hogy sokat vannak az udvaron, a negyedik…. Hát igen, nyilván a legeslegjobb ovinak tartom, hogy ide írattam be Petykót.
Máté ugyan már egy melbourne-i oviba jár /autóskönyv a jele!!!! :-)))) és nagyon szeret oda járni/, de a Cica csoportban van a szomszéd kislány és új barátunk Ádi is, akit Máté révén ismerünk, hiszen ő is 5 éves. /Együtt voltak vakondok tavaly ilyenkor a játszón… hihetetlen, hogy csak egy éve volt!!/
No, eltértem a tárgytól. Szóval voltunk benn az oviban, Pety el sem ment mellőlem, de azért köszönt, amit bíztató jelnek tekintettem.
Eseménydús hétvége után, hétfőn reggel megreggeliztünk, Jujut „leadtuk” Lencsi néninél, és mentünk az oviba. Az általam varrt óriási szaloncukros zsákot felakasztottuk a helyére, a pótruhákat feltettük a polcra, majd Peti bement a csoportba. Odabenn zajlott az élet. Egyetlen beszokó volt, hiszen a másik két „új” kisfiú már augusztusban elkezdett járni, mert az anyukájuk ment dolgozni. Az én kisfiam üdvözölte a régi ismerősöket és már ment is. Én kinn ültem a folyosón és kitöltöttem egy kérdőívet a gyerkő adatairól, tulajdonságairól, és hogy kik mehetnek érte. A fiam jórészt le sem tojta, hogy ott vagyok e. Majd amikor –még jó idő lévén- készültek ki az udvarra megkérdeztem az óvó nénit, hogy mit szól, ha én most elmegyek, és csak ebéd előtt jövök vissza. Hát, ha Peti elenged, akkor menjek nyugodtan, ha gond van hívnak. Mikor érte mentem, először észre sem vett, aztán megkérdezte, hogy miért nem ehet ott:-)))) Azért nem tiltakozott, amikor hazahoztam. Hatalmas adag ebédet megevett, majd kisebb összeveszés után volt csak hajlandó aludni.
Másnap reggel közölte, hogy nem megy oviba. Miután mondtam neki, hogy megyünk, jött, és simán be is ment. Ott pár perc alatt megfeledkezett rólam. Én vártam kicsit, olvastam, majd „elkérezkedtem” tőle ismét, és csak ebéd után mentem érte.
Az óvó néni mesélte, hogy nagyon jól eljátszott, részt vett a közös játékokban és ebédet is szépen evett. Itthon ismét megebédelt /!!!/, és mivel egy megvesztegető ovis mesekönyvet kapott, már egyszerűbb volt rávenni az alvásra.
Szerdán hasonló szitu, nem akarás után simán ott maradt, még hamarabb is tudtam eljönni. Itthon megette az uzsonnájukat ebéd után.
És eljött a csütörtök… Ma reggel már itthon elkezdett cirkuszolni, hogy ő nem megy oviba… Én kitartottam amellett, hogy megyünk oviba, ő is hogy nem megyünk. Aki ismer bennünket tudja, hogy a mi kisfiúnk egy gyárszirénát megszégyenítően bír „sírni”. /szerintem a visítás sokkal jobban illik rá/ Így mentünk le a földszintre, és így adtam át Jujut Lencsi néninek… Majd elindultunk az ovi felé. Még a kertben jött is a fiam, de az utcán már vontattam, sőt eljött az idő, amikor ölbe kellett vennem. Én magyaráztam, bátorítottam, ő ordított. Torka szakadtából, pipacsvörös arccal. Az oviban az összes gyerek kinézett, hogy kit nyúznak, kivéve a szomszéd kislányt, aki már edzett Peti-sírásból. Ő csak köszönt nekem. 🙂
Átöltözés közben háromszor próbált hazaindulni Peti, de végül én is levettem a cipőm és bementünk együtt a csoportba, és megkerestem neki az ovi fasínjeit és vonatait. Persze ez rögtön lekötötte. Kiültem olvasni, ő egyszer kiszaladt sírva, hogy ne hagyjam magára. Megnyugtattam, hogy még egy kicsit maradok. Közben elkaptam az óvó nénit is, hogy megérdeklődjem, vajh mennyit eszik a fiam, hogy minden nap még egyszer megebédel, valamint hogy megbeszéljük, hogy most mi lesz, hisz a látványos kezdés után gyors visszaesés van. Mondta, hogy várjunk mi lesz, mert eddig mindenben nagyon szívesen részt vett a gyerkőc… Üldögéltem, és vártam. Bementem megcsodálni a sínpályát, és megkérdeztem Petit, hogy hazamehetek e, mert sok a dolgom. Megbeszéltem vele, hogy ebéd után jövök érte. Elengedett, és a puszira már úgy kellett visszacsalogatnom. Az óvó néni megnyugtatott, hogy ha baj van hív. Hazamentem. Ebéd után egy vidám gyerkő fogadott, aki tornázott, körjátékozott, és szépen ebédelt.
Eddig az ovis események. A háttér?? Az első napon nagyon büszke voltam, a második napon már vártam, hogy mikor lesz a kitörés. Ismerem a fiam ;-))) Hallottam hogy éjjel nyugtalan, és a mások elmondása alapján sejtettem, hogy lesz sírás- rívásban részem. /Hogy azt ne is említsem, hogy más kedves anyuka elmesélte, hogy ne izguljak, majd üvölt jövő héten a fiam, meg majd, ha bántják, majd ha lesz rossz élménye… No comment… /Drágaszomszédasszony, szerinted ki volt ez??? ;-)))))))// Szóval vártam… És el is jött a pillanat….
Ami sokkal, de sokkal rosszabb, sőt pokollá tette a hetem, az a lányom napirendjének borulása. Juju pont akkor aludna el, amikor indulunk Petiért az oviba. Jól felébred az ovis izgalmaktól, és egész délután itt pörög. Maximum ½ órával azelőtt elalszik, hogy a bátyja felébredne, és mivel Petykó halk játéka sem halk, nagyon keveset alszik. Szóval egy merő hiszti a délutánom. A mai reggeli Petibömbölés után Juju is sírt, és nem akart imádott fogadott nagyijával sem maradni. Ilyen sem volt még, nem tudta megvigasztalni Lencsi néni, az ajtóban mutogatta a kabátját, és hüppögve várt. Ma egész nap le sem tudtam vakarni magamról. Beugrott anyum, és hozzá sem akart menni. Amikor elmentem wc-re az ajtóban várta, hogy kijöjjek és közben szemmel tartotta a Nagyit…
Egész héten vártam, hogy mikor javul a helyzet, de csak egyre rosszabb. Juju egyre kimerültebb, és hisztisebb. Ráadásul Peti még egyszer megebédel itthon. Kikérdeztem az óvó nénit, ott is eszik rendesen, és nem az adaggal van baj. A reggelit és az uzsonnát viszont nem hajlandó megenni. Úgyhogy ma délután –miközben próbáltam Jujut lenyomni- döntést hoztam. Lemondom az ebédet. Úgyis főzök minden nap. Így legalább nem kidobott pénz az ebédbefizetés, és Juju napja is jobban alakul….
Ha rossz döntés, még mindig befizethetem novemberre.
Hát ez zajlik itt nálunk, a Zalaegerszeg utcában… Jövő héten újra mesélek
Már meg merem írni ;)
2007 augusztus 30. | Szerző: Magdal
A nagy titkot, ami lázban tartotta az országot, hogy vajh, mit kezd magával Magdaléha?
Mi mást? Iskolába fog járni:))))) Jelentkeztem Gödöllőn a mérnöktanári képzésre. Négy félév, a negyedik félév végén szakdolgozat, államvizsga, és két hét tanítási gyakorlat.
Már nagyon izgulok, hogy milyen lesz. Úgy látszik nem bírom abbahagyni a tanulást. :-)))
Ma megkaptam az első órarendemet, félévente 6 napot kell kijárnom Gödöllőre, ami nagyanyai segítséggel megoldható.
Most nagyon izgatott vagyok, nem is tudok többet írni. Lám. A fiam ovis, én meg ismét iskolás leszek:-)))
Egy kisebb kupac negatívum
2007 augusztus 20. | Szerző: Magdal
Ebből is gyűlt a Zalaegerszeg utcában. Először arról írok ami a legnagyobb hullámokat vetette a mi kis állóvizünkben.
Ori egy forró csütörtöki napon sörözni készült a barátaival. Meg is beszéltük napközben, hogy akkor ő aznap későn jön, majd jön. Aztán délután hívott, hogy nem a Stexben lesznek, hanem máshol, de az is a körúton van. Húsz perc múlva megint csörög, hogy ő jön haza. Először nem is értettem, hogy miért, hiszen délután közepe van, máskor ilyenkor még bőven dolgozik. De ő jön, mert valami nem stimmel, nem érzi a lábát, rosszul mozdulhatott…
Az állam leesett, és kértem, hogy taxival jöjjön. Nem ő hazajön. Hát jött is. Leírhatatlan állapotban, a hangulatáról ne is beszéljek. A csípője akadt be. Szerintem csak azért nem ordított a fájdalomtól, mert mégiscsak felnőtt férfi.
Szereztünk fájdalomcsillapítót –itthon csak algopyrin van- és nagy nehezen elaludt. Másnap reggel megbeszéltük, hogy itthon pihen, nem megy orvoshoz, mert nem tudja végigülni a háziorvosnál, majd a szakrendelésen a sort. Ugyanis Ez nem először esett meg Orival. Igaz a csípője nem akadt még be, de a dereka többször is. Amikor legutoljára decemberben egy fél napot töltött az Sztk-ban akkor mondták neki, hogy valóban nagyon rosszul néz ki a dereka, meg hümmm, meg jajjjjj… de hát sajnos nincs már keret, hogy bárhova beutalják kezelésre!!!! Megkérdezte, hogy jó e, ha masszőrhöz jár, mivel ezt javasolták, járt a hugimhoz. Ez, mint elmondta a napi fájdalmain javított is.
Nos, mivel most nem szerette volna ugyanígy végigülni a sorát, inkább szabadságot vett ki, telefonon intézte a dolgait, és pihent. Szombatra annyira jól lett, hogy lement a gyerekekkel a kertbe, amíg én befejeztem az ebédfőzést /egy főzeléket kellett behabarnom/. Lehajolt a lányunkhoz és szépen be is akadt a dereka. Ez volt az a pont ahol én nagyon besokalltam. Még a hétvégén elkezdtem hívogatni a keresztanyám, aki az egészségügyben dolgozik, hogy tud e valami segítséget. Nem értem el, de közben a szüleimtől megtudtam, hogy jó lesz, ha elérem, mert egy híres ortopéd szakorvos mellett dolgozott nagyon sokáig. Hétfőn sikerült elérnem. Így kerültünk hétfőn 14 órára Kismarosra a Boldogasszony Háza Alapítvány orvosához. Aki kedvesen fogadta az uram, és elmondta neki, hogy az elmondása /mert természetesen az Sztk-ból nem tudtuk megszerezni a leleteit/ alapján mi a probléma. Az uramnak gerincsérve van. Ami ilyen fiatalon nem túl gyakori. Viszont pont ezért még gyógytornával –egy speciális gyógytornával- nagyon jól karban tartható.
Hazaértünk… Kicsit boldogan, hogy végre valahára valaki megmondta, hogy mi a diagnózis, de nagyon mérgesen, hogy ehhez, egy magánrendelés kellett. Vajon miért van az, hogy Magyarországon ezt nem kapja meg az ember, ha besétál az sztk-ba? Legalább egy diagnózist, könyörgöm??? Iszonyú mennyiségű pénzt fizetünk a tb-nek, és semmilyen ellenszolgáltatást nem kapunk érte. Semmit.
Ezek után hab volt a tortán, hogy Ori elment még a háziorvoshoz. Vitte a kis motyóját /a magánorvostól kapott feljegyzéseket/ és végigvárta a sorát. A házirovosnál befizette a 300 Ft-ot és cserébe a táppénzes papíron kívül nem kapott mást, csak azt, hogy nagyon sajnálják. DE valóban, nem is érdemes keresni gyógytornászt aki tb alapon megtanítja neki a gyakorlatokat. Keressünk inkább a magánszférában. Köszi!!!!!!!
A másik sztori ami nagyon felhergelt, kicsit más.
Múlt vasárnap esőre állt az idő, de mi nagy bátran felpakoltunk, hogy kinézünk a telekre, és füvet nyírunk. Sosem lehet tudni, hogy ha a Wekerlén esik az eső, akkor Bián milyen idő van. Most ráfáztunk, mert mindenhol esett. Sebaj, szedtünk egy kis mandulát, szőlőt, és indultunk haza. Még odafelé menet, megfűztem Orit, hogy menjünk be az Ikeába, és vegyünk ágytakarót, mert a gyerkőcöt játszósarka mellé szeretnék tenni a falra valamit. Így is lett, de mire odaértünk Juju bealudt. /Peti nyaralt ekkor a szüleimmel/. Egyedül mentem be. Rólam azt kell tudni, hogy nem vagyok egy vásárlási mániás, kivéve ha ikeázunk:-)))) Ahogy az uram mondja, itt kitágult orrcimpával lesem, hogy mit lehet hazavinni;))))
Nos természetesen miután megvettem az ágytakarót megláttam a régóta áhított hullámos szélű vékony falitükröt akciósan. Mivel már beszéltük Orival, hogy jó lenne egy tükör, felmarkoltam és vittem a zsákmányt. Kifizettem, és az ágytakarót a táskámba tettem, a tükröt meg kézben vittem. Ori a bejáratnál rakott ki, és megbeszéltük, hogy a kijáratnál parkol majd. Végigmentem a sorok előtt, majd amikor megtaláltam ballagtam a kocsinkhoz és nagy boldogan mutattam, a tükröt, majd az ágytakarót. Azaz, azt csak szerettem volna mutatni. Ugyanis kiesett a táskámból. Rohantam vissza. Sehol nem volt útközben. Nem adták be az áruház vevőszolgálatára sem. Nem, Magyarországon ez nem természetes. Kb 2 perc telt el a takaró kipottyanása és az én észlelésem között. Aki találta nagy valószínűség szerint látta, hogy a hónom alatt egy 20*160-as tükörrel egyensúlyozok. De ha nem látta, azt akkor is tudta, hogy nem ő fizette ki a pénztárnál, hanem valaki más…
Bőgtem a tehetetlen dühtől. Ezért tartunk itt. Ezért van az, hogy a korosztályunk egy része, fogja a családját, és fogja a szellemi tőkéjét /hogy az anyagiakról ne is beszéljek/ és elmegy az országból. Mert mindenkinek van egy ilyen, vagy egy hasonló sztorija. ÉS van akiknél betelik a pohár, nem mindenki nyel és nyel és nyel…
A harmadik dolgot már csak megemlítem, mint kis pikáns desszertet. A nyár elején a társasházunk alapítói okiratot módosított, hogy a felső szinten beépített tetőterek végre be legyenek jegyezve a földhivatalnál is. A hivatalos egyeztetések során derült ki, hogy mi a három felső lakó a ház közös tulajdonában alszunk. Ott altatjuk a gyerekeinket, játszunk, járunk Wc-re és éljük a kis mindennapjainkat immáron két éve.
Hogy hogyan lehetséges ez. A mi részünkről úgy, hogy meg voltunk győződve, hogy a saját tulajdonunkat építjük be. Erről volt egy szerintünk szerződésünk, az ügyvédünk szerint sajtpapírunk. /a lakást anno, úgy vettük, hogy érvényes építési engedélye volt, amit csak akkor adnak ki, ha jogilag minden OK. Hát itt nem volt így…/
Ezáltal villámcsapásként megvilágosodtam. Sosem értettem, hogy miért vannak a házban a balhék, ellentétek a „földszintiek”, „emeletiek” között. Nem értettem, hogy miért érzik a földszintiek megrövidítve magukat. Hát igen. Így, hogy ellenszolgáltatás nélkül elvettük a tulajdonrészüket…
Végül megoldódott: lepapíroztuk, utólag leszerződtünk, mi jogutódok, mert mondanom sem kell már, hogy a 6 lakásból már csak 2 van a „régiekből”. Természetesen sokkal olcsóbb lett volna ha akkor megtörténik a vásárlás, és sokkal fájdalom -mentesebb is, nekünk, utódoknak. Nekem pedig nagyon tanulságos volt olvasgatni azokat a feljelentéseket, és társasházi közgyűlési jegyzőkönyveket, amikről fogalmam sem volt, vagy amiknek a fénymásolatát kaptam meg, de úgy, hogy csak kiszemelgetett oldalak voltak lefűzve. Amit a lakáshoz kaptam anno…
Hát ennyi. Vagyunk mi a balekok, a marhák. Akik ha valaki valamit elejt, akkor azt utánavisszük. Ha valamit eladunk, akkor a vevő tudomására hozzuk az eladandó tárgy apró hibáit is. Ha valamit veszünk, akkor alaposan körüljárjuk a dolgot, de alapjában az eladó szavában hiszünk…
Hová tartunk erkölcsileg?????
Hétfői vasárnap
2007 augusztus 20. | Szerző: Magdal
Remélem most az augusztusvégi hosszú hétvége utolsó pillanataiban sikerül megörökítenem egy-két momentumot a nyarunkból.
Mindenki szunyókál, csak én nem, túlságosan pörögnek a gondolataim…
Ami a legfontosabb volt a nyáron, hogy Orival rendszeresen kiruccantunk motorozni kettesben, ha otthon voltunk a Káli Maminál. Többször voltunk így a Tiszánál, felderítettük a különböző strandokat /számunkra a tiszanánai volt a legszimpatikusabb/. Voltunk Parádon, hoztunk finom büdösvizet, amit személyesen húztam fel a kútból. Egész nyáron kísértett a verpeléti fagyizó „velencei álom” fagyija, úgyhogy ott többször is megálltunk. Szakadó esőben is vizsgázott Hubánk /letakartunk ugyan a gyújtáskapcsolót, de hát így is beázott/. Éppen odaértünk aznapi úticélunkhoz, a kisnánai várhoz, amikor hatalmas felhőszakadás kerekedett. A tájházban húztuk meg magunkat, és nagyon jót beszélgettünk a jegyszedő-gondnok-tárlatvezető emberkével. Amikor elállt az eső még felmásztunk a várba, majd enyhe izgalommal mentünk a motorhoz, hogy vajon indul e. Pöccre indult:-))))) Hazafelé még volt egy kis izgalom, hogy vajon belefutunk e még egyszer az esőbe, de szerencsére szárazon hazaértünk. Egy másik alkalommal a Mátrában csavarogtunk, a szomszéd falvakban nagyszabású rendőrségi ellenőrzés volt, úgyhogy minket odafelé csak egyszer, de visszafelé az összes ellenőrzőponton megállítottak. Papírokat egyszer kértek, de a motor történetét mindannyiszor el kellett mesélni a kíváncsi szerveknek:-))))
Voltunk családi nyaraláson is, ugyanott ahol tavaly, a nagyszüleim balatoni házában. Ez egy kis faház, ahol gyermekkorom összes nyarát töltöttem. Mit mondjak, nem sokat változott azóta. Ugyanazok a bútorok, használati eszközök, ugyanazok az illatok. Csak a nagyszüleim öregedtek meg annyira, hogy ők már nem töltenek lenn sok időt. Idén is nagyon elfáradtunk. Peti állandóan a vízben volt, vagy a homokozóban. Juju viszont, ha nem üvöltött, akkor folyamatosan úton volt, és mások játékait, labdáit harácsolta, vagy barackot tarhált idős néniktől. Ő nem nagyon szerette a vizet, igaz tavaly még Petyó sem nagyon akart bemenni. Ha végre aludtak a gyerekek, akkor mi is kidőltünk Orival.
A legforróbb hetet itthon töltöttük. A medence állandóan tele volt gyerekkel, vagy csak a mieinkkel, vagy még szomszédokkal is. A garázs-szaletli nagyon jó szolgálatot tett, ezen a héten még nyárikonyhaként is üzemelt. Már lenn csináltam a kis gáztűzhelyen az ebédet, mert a lakást nem akartam tovább fűteni. A légkondink a tetőtérben csúcsrajárt. Így is 29 fok volt a lakásban:( Esténként a lenti /50cm-es!!!!/ falak mint a hősugárzók, ontották a meleget. A legrosszabbul Jujunk bírta szegény. Pont azon a héten jött ki rajta a 15 hós oltási reakció is, úgyhogy szépen leszokott az evésről. Pontosabban a szopizásra szokott vissza.
Ebből adódott a nyaram újabb programja, hogy a kislányomat a napközbeni szopiról leszoktassam. Nagyon nehezen ment, főleg lelkileg. Ugyanis a lányom jó akaratos némber, és bő hétig nem evett meg semmit napközben. Inni ivott, de kb. két szem kölesgolyó volt az „étel”-mennyiség amit megevett. Azóta szerencsére már zabál, de nagyon nehéz időszakom volt az „elvonókúra”…
Utoljára hagytam a legfontosabb információt: készülünk az oviba:-))))))) Peti lesz a szaloncukor a Tarkabarka Óvodában:)))))))) Nagyjából már összekészítettem a motyóját, megvettem amit kell, és megvarrtam az oviszsákot is. Vékony farmeranyagból, és hatalmas szaloncukorral az elején, hogy felismerje… A héten már be-be kukkantunk majd napközben játszani, hogy szokjuk az ovi légkörét. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan alakul az életünk szeptember 3-tól. Attól a naptól lesz ugyanis a nagyfiúnk hivatalosan is ovis!!!! :-))))
Cím nélkül
2007 augusztus 15. | Szerző: Magdal
Már nagyon sokan morgolódnak, hogy nem blogolok…
Mint mindennek ennek is megvan a maga oka. Nem tálalok álindokokat, megírom a valóságot. Egyszerűen nem volt kedvem írni…
Két hét különbséggel összeomlott kis világom egy része, és emiatt voltam csendben.
A legjobb barátném nagyon messzire költözött, majd később kiderült, hogy amiért tanultam, amit szerettem volna csinálni, az lehetetlen.
Valahol leírtam már, hogy agrármérnök vagyok. Azért lettem az, mert nagyon tetszett ez a szakma. Mellétettem még két szakmérnökit, akkor már dolgoztam.
Bár írtam, hogy nagyon szeretem ezt a szakmát –benne csak két évig dolgoztam. A cég akinél kezdtem, kivonult az országból, ahová utána felvettek, nem úgy alakultak a dolgok ahogy tervezték, és próbaidőn belül elbocsátottak.
Emlékszem zokogva mentem haza. Fél évig kerestem munkát. Heti minimum két levelet /akkor még így ment:)/ adtam postára, és összesen két interjún voltam. Bár ilyet sosem tesznek Magyarországon, de tőlem mindkét helyen megkérdezték, hogy mikor akarok szülni. Mondtam, hogy még jó soká. Sosem hívtak többet.
Eredetileg csak szakmában szerettem volna elhelyezkedni, a végén már bármit megcsináltam volna, csak hadd dolgozzak. Így kerültem egy multihoz, telefonos ügyfélszolgálatra. Ezekről az évekről nem írok, de hogy rengeteg élettapasztalatot gyűjtöttem, az biztos…
Közben továbbra is tanultam, és reméltem.
Apám is szakmabeli –vajon honnan lett az irányultságom? :)- és ő találta ki, hogy csináljunk egy vállalkozást, ami tuti ötlet, és ha nem is nagy lábon, de szépen megélünk belőle. Ehhez kellett az én diplomám. Amit meg is szereztem. Majd két hét múlva kiderült, hogy Petykó pocakban van…
Hagytam eltelni két évet, és amikor már Juju volt a pocaklakó akkor kezdtem el intézni a cég és a nagy ötlet ügyeit.
Felesleges írnom az ötletről, a lényeg: növényvédelem. Mivel mindkét alkalommal várandós voltam nem foglalkoztam azzal, hogy miért csapódok jobbra, balra mindig a bürokrácia útvesztőiben. Azzal indokoltam, hogy ez egy tipikus férfiszakma, de majd én megmutatom.
Hát igen… Aztán megint eltelt az idő. Idén tavasszal utánajártam mindennek. És jött a nagy pofáraesés. Tényleg jó az ötlet. Van benne fantázia. Csak az engedélyekre be kell fektetni egy kisebb összeget, kábé alaphangon egy fél lakásnyit, és akkor működhetünk.
Hát ja.
Szóval ezen rágódtam. Végiggondoltam, hogy mit lehetne csinálni. Mit lehetne vállalkozni. Hogyan dolgozhatnék úgy, hogy maradjon időm elég a családra is. Elmehetek egy nagy vegyipari céghez is dolgozni, mert arra is jó a diplomám, de akkor egy év arról szól, hogy bizonyítsak… vagyis sosem lennék itthon. Szüleim dolgoznak, másik nagyszülő vidéken. Ergo mehetek vissza hotline-ozni részmunkaidőben- ha visszavesznek. De őszintén szólva ezt nem akarom. Hiszen tanultam!
Aztán két napja éjjel fenn voltunk Orival. Kénytelenek voltunk, mivel Juju üvöltött, mert jönnek a szemfogai. Nagyon üvöltött, és semmi nem hatott neki. Nyilván ilyenkor minden keserűség kijön egy tehetetlen szülőből. Belőlem is kizuhant. /természetesen Ori mindenről tudott, csak azt nem, hogy ez a dolog milyen mélyen nyomja a lelkemet, szerintem ennek magam sem voltam tudatában/. És ahogy ott a sötétben ömlött belőlem az önsajnálat, jött egy ötletem! Egészen újszerű. Semmi köze természetesen a szakmámhoz. De megvalósítható… Azóta megnyugodott a lelkem. Most nézek utána, hogy lehetséges e. Újra tanulni fogok. Most csak ennyi a lényeg. Hogy már nem fogok némán ülni a gép előtt. Rengeteg történet van, amit képtelen voltam leírni.
Ígérem, nem két hónap múlva fogom megjeleníteni.
A mosás „evolúciója”
2007 június 12. | Szerző: Magdal
Egyedülálló nő:
Odamegy a szennyeskosárhoz, szétválogatja a benne található ruhákat, szín és anyag szerint. Kimossa, kiteregeti. Stb…
Férjes asszony /és ennek megfelelő „nem egyedülálló/élő”:
Odamegy a szennyeskosárhoz, megállapítja, hogy miből van sok szennyes ruha. Körbejárja a lakás frekventált helyeit /kanapé mellett, ágy mellett, szennyestartó mellett, fürdőszoba/ és összegyűjti az ott szertehagyott ruhákat. Újraértékeli, hogy miből van sok. Kiveszegeti a hímegyed zsebeiből a cetliket, papírzsebkendőket. Mosógépbe bepakol, mos, tereget. Stb…
Kisgyerekes családanya:
Odamegy a szennyeskosárhoz, és úgy dönt, hogy elsőnek aznap azt mos, ami a kezébe akad. Halleluját rebeg, amikor a férj inge akad a kezébe, mert azokat csak gyorsan megkeresgéli, papírtalanítja, és indítja a mosást. Mosás végén gyorsan vállfára akasztgatja. Közben már tudja, hogy nincs mese a következő mosást is el kell indítani. Fehérnemű akad a kezébe. Telepakolja a ruháskosarat és elindul a mosógép felé. Elkezdi a ruhákat válogatni. Minden ötödik bekerül a mosógépbe. A többi az alábbi kezeléseknek lesz alávetve. Csak koszosabb gyermekruhák: mosószappannal átsikál, ha tisztul, akkor be a gépbe. Koszos zoknik /szandálidőszakban minden zokni/: mosószappan. Kakaó, csoki, egyszerűbb ételfoltok: mosószappan. Szappanozásra nem reagáló foltok és gyümölcs: folttisztító. Folttisztítóra nem reagáló foltok: fehérítő… Végre, minden kisikálva, mosást elindítani. Lejár a gép, teregetni. Teregetés közben konstatálni, hogy a gyerekek az apjuk, anyjuk ruháit is összefogdosták, vagy legalább összevérezték, tehát ismétlés.
Mielőtt valaki megkérdezi, miért nem használok ilyen, olyan mosószert, és mosószer mellé adagolható akármit: lásson csodát: nem jön ki vele a fű, nembeszélve a kakaófolt….
Egy kisgyerekes anyát onnan lehet legjobban felismerni, hogy mohó tekintettel válogat a folttisztítók és a fehérítők között. Azt meg már meg sem említem, hogy nyáron az anyák kedvenc témája a „mivel szedtem ki az őszibarackfoltot”. A játszótér a gyerekek csivitelésétől, és a röpködő márkanevektől hangos…;)
Kalandozások kora
2007 május 30. | Szerző: Magdal
Tavaly nyáron az uram névnapomra meglepett egy –akkor- 36 éves oldalkocsis motorkerékpárral.
Nem mintha nagy motoros hírében állnék, de ő soha nem aprózza el a meglepetéseit. :-)))) /és valljuk be, kevés asszonyka mondhatja el magáról, hogy motorral lepi meg az ura…/
Igazán hálás lehetek az oldalbordámnak, hiszen a motornak köszönhetően azóta épült egy garázs-szaletlink, és már kapaszkodik rajta a lilaakácom is. Az épület garázs-régiójában gyűlnek a szerszámok és motor-alkatrészek, ugyanis az én figyelmes uram igyekszik jó karban tartani a motoromat. Gondolom nem árulok el titkot, hogy bütykölni-való mindig akad rajta. :-)))) Rossznyelvek azt is mondhatnák, hogy ravasz feleség módjára így tartom itthon az uram. Ha itthon vagyunk akkor a család az udvaron van. Apa motort szerel, vagy csak tisztogat, a gyerekek hol a ruhájukat olajozzák, zsírozzák össze, hol a szerszámokat csóringálják el, az asszony pedig vagy palacsintát süt /a garázs nyárikonyha-régiójában/, vagy a gaztengert próbálja megszűntetni a kertjében, vagy csak nézi, hogy, hogy nő a fű…
Idén nem volt kemény tél, tehát a motoros népség kirajzása az utakra nem volt olyan látványos, mint más években, hiszen nem kellett különösebb elvetemültség, hogy télen is motorra kapjon az ember. Mostanra pedig a langymeleg telet felváltotta a tikkasztó kánikula.
Mi is ráálltunk a nyári időszámításra és rendszeresen járunk haza a Kálimamihoz.
Mint igazi gyerekes család mi is cipelünk magunkkal ilyenkor mindent, alvósnyulat, kedvencdvd-t, kutyafülét. És mivel családtag, most már utánfutón húzzuk magunk után Hubát is.
Ori családot nem nehéz felismerni a városból kivezető utakon, ha dugó van. Kis autó után nagy utánfutó, azon egy gyönyörű veterán motor. Az autóban két üvöltő gyerek /általában az egyik utál utazni a másik csak szolidarít ;)/, egy „vezetésre koncentráló apuka” és egy bábozó, éneklő anyuka.
De mindezen nehézségek után végre megérkezünk. Már amikor az autópályáról lehajtunk Ori lehúzza az ablakot, és szippantunk a hazai friss levegőből. A faluba menet elmondjuk Petinek a szokásos mantrát. „Igen ez a temető, ősszel majd jövünk gyertyát gyújtani” /a sírkert egyéb funkciói Petit hidegen hagyják/. „Igen, itt a templom. Itt volt Apa vőlegény, és Anya menyasszony”…
Mami, repesve vár bennünket. A gyerekek azonnal elvesztik az érdeklődésüket irányunkban, s mi végre leereszthetünk.
Kipakolgatunk, körbejárjuk a kertet, és örülünk, hogy kicsit pihenhetünk. Ez mindig így van, ha nagyszülőket látogatunk /ebből is látszik, hogy mennyi esze van egy gyereknek: tudja, hogy ki az engedékeny ;-)/.
Az utóbbi pár alkalommal amióta a motort is visszük, egy- egy délutánon kirándulni visz az uram. Ezen alkalmak szigorú célt szolgálnak, mégpedig azt, hogy engem megismertessen a környék összes létező fagyijával. Fagylalt vizsgáló útjainkra szigorúan kettesben megyünk. Ülünk a motoron, és bámuljuk a tájat, ha valami szépet látunk, összevigyorgunk. Így jutottunk már el Sirokba –ahol utoljára Petivel a pocakomban voltam-, itt befizettem az uramat a várkapitánynál íjászatra, cserébe ő oda-vissza meghívott Verpeléten velencei álom fagyira.
Meg akartuk nézni a „lyukat” a lignitbányát, de már annyira messze van az úttól, hogy helyette a halmajugrai kocsmapatikában fogyasztottunk colát, és természetesen fagyit. Heves főterén –túl a fagyizás, ásványvizezés műveletén- gyertyát cseréltünk /felelevenítettem a műszaki ismereteimet, hogy hol kell húznia a szikrának/, és kompressziót ellenőriztünk.
Egy nagyobb döccenő után az oldalkerék furcsa hangja miatt Tenkről lépésben hajtottunk haza, majd otthon gyermekeink teljes figyelmét élvezve szerelte uram a kereket, és –tekintettel a nulla forgalomra-a Mami utcájában, teljes terheléssel, két gyerekkel az ölemben ültem az oldalkocsiban, hogy megnézzük hallatszik- e a hang.
Viharos napokat fogtunk ki a legutóbb. Eső ellen bepakoltuk a ponyvát, majd megcéloztuk a Tiszát –pontosabban víztározót. Már induláskor a felhőket bambultuk, hogy merre menjünk, hogy kikerüljük az esőt. Félúton jártunk, amikor elveszítettük a bátorságunkat –Ori szerint, ha igazán megázunk egy hétig is rugdoshatja Hubát, az bizony be nem indul. Először, csak megálltunk, hogy kikerüljön bennünket a vihar, majd inkább visszafordultunk és gémeskutat néztünk. Közben kipróbálhattuk, hogy milyen gyorsan tudunk motort letakarni, ugyanis meglepett bennünket egy zápor. Fagyizás helyett szőrös hernyókat nézegettünk, cola helyett az idő által fehérre tisztított tehénkoponyával fényképezkedtünk. Hazafelé Erdőtelken ismét motort takargattunk.
Már alig várom a legközelebbi alkalmat, mindegy hova megyünk, még a fagyimról is lemondok, csak ülhessek a motoron az uram mellett, és a sok vigyorgás miatt köpködhessük a muslicákat.:-)
Megváltozott a kis világunk
2007 május 30. | Szerző: Magdal
A Hétördög Különítmény egyik fele áttette a tevékenységi körét az Óperenciás Tengeren túlra.
Kicsit szomorú erről írnom.
Nem sokkal azután, hogy „összejöttünk” Kedvencszomszédasszonyommal, egy esti italozgatás során /Jujunk még csak pajzán gondolat volt/ elmondták, hogy ők biza el fognak menni, hogy ha sikerül. Batyuba kötik a gyerekek kedvenc játékait, hamuba sült pogácsát tesznek mellé, és elmennek.
Telt múlt az idő, minden ment a maga útján. A szomszédi viszonyból szoros barátság kovácsolódott. A gyerekeink szinte testvérekként cseperedtek. /Ez abból is látszott, hogy amikor egymás kölkeit pirongattuk azok –ha úgy hozta a sors ugyanúgy a fülük botját sem mozgatták, mintha a saját anyja rimánkodott volna nekik „ugyanmá’ édesgyerekem ne hordd ki az összes homokot a homokozóból, mert nem lesz mivel játszanotok, és különösen ne a garázsba!!!”…
Reggelente kávészürcsölés, gyereköltöztetés, ebédfőzés közben egyeztettünk, hogy „lesz e aznap közös nevezőnk”.
Ha öröm, vagy bánat ért szaladtunk megosztani a másikkal. Ha nagyon dilinyósak voltak a gyerekeink, akkor a másiknak őszintén elmondtuk, hogy mi történt és melyik pillanatban kapott az ember agya vérlobot.
Felnőtt fejjel olyan barátnőt találtam, akivel teljesen azonos gondolkodásmódúak vagyunk. Inkább kinevetjük önmagunkat, minthogy mély depresszióba zuhanjunk Mindig a jót igyekszünk meglátni a legrosszabb dologban is…
Az utolsó hetek lázas készülődésben teltek. Ami szabadidőnk volt igyekeztünk együtt tölteni, hogy kiélvezzük az édesbús utolsó pillanatokat. Az utolsó héten Kedvencszomszédasszonyom rámhagyomágyozta az instant sütőporait és a kedvenc bögréjét, hogy gondoljak rá amikor az éltető kávémat iszogatom. Közben bőségesen itattuk az egereket…, persze csak diszkréten. Nehogy magyarázkodni kelljen az aprónépnek.
Azóta eltelt egy pár hét. Máté és Nóri már a kengurukat kergeti, Kedvencszomszédasszonyom, és Nórimátéapa az új élethez szükséges adminisztráción rágják át magukat.
Az új kávésbögrémet pedig pontosan hat napos korában a kislányom lehajította az asztalról /egyéb tárgyak kíséretében/, és azt mondta, amikor megszidtam: „Anya, a tárgyak nem fontosak, ezt te is tudod… úgysem iszol soha többet kávét anélkül, hogy eszedbe ne jutna a barátnőd… Szóval ne hőzöngj itt nekem!!!!”
Esős reggel…
2007 október 25. | Szerző: Magdal
…van. Most, hogy a nagyunk már ovis, noná, hogy vannak reggelek, amikor úgy kell/ene/ kirobbantani az ágyból. De mivel már másfél hete egy atomos takonykórral küzdünk, még ma sem megy oviba. Talán majd holnap, úgyis játéknap lesz. Ilyenkor minden gyerek beviheti a kedvenc játékát. Egész hónapban erre készülünk :-)))) Természetesen a hosszúbuszt visszük majd.
Azt hiszem elmondhatjuk, hogy beszokott a naffiúnk az oviba. Reggelente az apjával együtt mennek, és mi hozzuk haza Jujuval. Vannak már barátai és hozott már haza rajzot és hajtogatott kiskutyát is :-))) Amikor legközelebb megyek nagybevásárolni veszek egy hatalmas dossziét, hogy minden művét elrakhassam :-))) Hihetetlen sokat beszél, mondhatni álló nap be nem áll a szája. Ami kiakasztó, az az, hogy a mondatai 80 % kérdés, mégpedig a „mikor lesz nekem?” „mikor veszünk…?” mondatok. Azt reméltem, hogy nálunk nem jön el a drága ajándékok ideje, de sajnos itt van. Nem tudom, hogy mi okozta, de masszívan tart már hónapok óta. Egyelőre kézben tartjuk a dolgokat azzal, hogy „majd írunk a Mikulásnak és az angyaloknak, jó? Ezek nagyon drága dolgok, majd talán ők tudnak neked hozni…” . Amikor azt mondtuk simán, hogy ezek a játékok nagyon sok pénzbe kerülnek, és anyának, apának nincs ennyi pénze, akkor a fiúnk rögtön rávágta: „menjen apa dolgozni és keressen több pénzt” Klassz ugye? Ori azt válaszolta, hogy majd Peti kijárja az ovit, aztán az iskolát és elmegy dolgozni, akkor majd megveheti magának a játékokat. Ennek elsőre nagyon örült a fiúnk, de rájött, hogy azért ez nagyon sokára van, úgyhogy továbbra is az apját küldi dolgozni –sok pénzért /nem tudom, hogy ezt a főnökei tudják e ;-)/.
A játékok nagy része egyébként vonatos tartozék. Ez a legkitartóbb szenvedélye. Az első nyolcas alakú pályát még Jujedli hozta neki, amikor született :-))), azóta szobányi méretűre bővült a pálya, és minden nap játszunk vele. Már nemcsak a síneket rakja, hanem szerelőműhelyt is épít, valamint az „erdő csodálatos világát” is fákból, állatokból …
Jujedli is nő, mint a bolondgomba. Egész nap magyaráz ő is, és lassan érthető szavak is vegyülnek a beszédébe. Kedvenc szava a „leesett”. Amikor ő elesik, vagy ledob valamit, vagy esetleg elejt. Köszön mindenkinek aki szembejön az utcán, és akkora rosszcsont, hogy az hihetetlen! Ha rajtakapom valami disznóságon, akkor átöleli a nyakam, köszön, hogy szia, és puszilgat. Vagy áll a disznóság mellett, amit csinált és jajjgat, mint egy igazi vénasszony. Természetesen ő is csak a saját kárán tanul, vagy még abból sem.
Mindenhová felmászik, vagy ha nem tud felmászni, akkor odatolja a puffot, sámlit, széket, és így kísérel meg magasabbra jutni. Nincs egy éve, hogy el volt törve a mutatóujja a bátyja jóvoltából, nos kb. egy hónapja zöldgally kulcscsont-töréssel voltam vele a Heimpálban. Négyen álltunk mellette felnőttek, amikor a Maminál leesett a lépcsőn. Fáradt volt, és rosszul lépett, pedig már hónapok óta biztonságosan közlekedik rajta. Nem sírt nagyon, de este fájlalta a vállát, rosszul aludt, majd reggel is fájlalta. Ránézésre semmi nem látszott, de elvittem. Amikor a röntgen után a doki mondta a diagnózist majd’ elájultam… Igazándiból úgy éreztem, hogy csak a biztonság kedvéért vagyunk ott. Öröm volt az ürömben, hogy semmit nem csináltak vele, sőt ahogy megígérték egy héten belül tünetmentes volt. És a kiscsaj természetesen azóta is mászik fel mindenhova rendületlenül… nagy örömünkre…
Amikor nyugiban vannak -nagy ritkán- csak nézzük őket, gyönyörűek és okosak, és senki nem gondolná róluk ránézésre, hogy olyanok mint az égő tűz. Már játszanak együtt. Petykó nagy kegyesen elhívja a húgát vonatozni, vagy autózni- juttat neki egy darab valami játékot -a kevésbé fontosak közül- és magyarázza neki a szabályokat. Jujunk pedig hódolattal nézi a bátyót és örömmel követi az instrukciókat. Persze a legjobb játék a vadulás: amikor kergetőznek, ordítozva mint a vad prériindiánok :-))))) Ilyenkor fáradtsági foktól függően, vagy zabálnivalónak, vagy kiborítónak tartom őket… Ja és persze ez attól is függ, hogy bömbölés e a rohangálás vége 😉
Mi Orival éljük a felnőttek szokásos életét. Én elkezdtem a sulit, Orim beszigetelte a garázst. Körülbelül így tudnám leírni a felszínt ;-))))
A suli nagyon testszik. Félévente kétszer három nap konzultációm van Gödöllőn. Ilyenkor reggel 7 előtt elmegyek itthonról, és este 6 után kerülök elő. Az első nap nagyon furcsa volt. Felnőttek között, különösebb koncentráció nélkül mindent hallottam, értettem, és nem kellett vigyázni senki testi épségére. Az „évfolyam” nagyon vegyes, vannak épp most végzettek, és vannak már öreg rókák. Rajtam kívül mindenki tanít. Jó kis előadásokat hallgattam, főleg a neveléstörténet és a pszichológia fogott meg. Kaptunk egy rakás beadandót, ebből van ami készen van már, van ami most készül – Brunszvik Teréz élete, munkássága.
A garázsunk lassan lakható lesz, olyan szuperül megcsinálta az uram. Beszigetelte és csináltatott egy satuasztalt, hogy majd azon szerelget. Fel szeretné újítani a motor blokkját. Erre készült egész nyáron. Egyelőre úgy tűnik, hogy hideg telünk lesz, hiszen tavaly el sem volt igazán téve télire Huba. Emlékszem, még februárban is motoroztunk. Most meg amikor két hete mentünk Kerecsendre, a Korona Borházba bort venni, és szembeszelünk volt, már be kellett vallanom, hogy ez számomra már kicsit fájdalmasabb volt mint élvezetesebb. Szerencsére hazafelé hátszéllel száguldottunk, úgyhogy nem fagyott le az arcom 😉 És az is kiderült, hogy az Uralnak akkora csomagtartója van, hogy egy 12-es boroskarton szépen elfér benne, pedig szívesen áldozatot hoztam volna, hogy a lábaim előtt utazzon :-))))))
Szóval itt van az ősz… Már sepergetjük a levelet –edzésként a hólapátolás előtt ;-), és a kerítésünkön a tavaly ültetett vadszőlő a vörös minden árnyalatában pompázik. Annyira agresszívan terjeszkedik, hogy szinte a felét már benőtte, gyönyörű!
Nos azt hiszem itt az idő, hogy befejezzem az írást. A gyerkőcök óriási kupit csináltak és mindezt meghintették egy kis felaprított gyömbéres keksszel… Nagyon ízlésesen el is rendezték… No mennem kell megígérni, hogy minden repül a kukába, ha egyedül kell összepakolnom… ;-))))
Oldal ajánlása emailben
X