Jóban, rosszban

2006 június 14. | Szerző: Magdal

Betegségben, öregségben…
Ezt fogadtuk meg Orival Isten színe előtt…

Az élet szinte minden területén működik ez köztünk. Szinte… és itt a hangsúly. Ma rájöttem ugyanis, hogy van egy része az életünknek amiből az uram, a gyáva igyekszik kihúzni magát! És ez a gyerekszadizás…

Ebbe a kategóriába tartozik a zuhanyzás, krémezés. Súlyosabb eset a hajvágás, az igazi egész estés ordítás nálunk. Jön Anya a Főgonosz és legépeli a szegény ártatlan kisfia haját. Apa aki már előre retteg, hogy mekkora balhé lesz, persze olyan együtt érző arcot tud vágni, hogy az csak ösztökéli a mi nagy drámai érzékkel megáldott elsőszülöttünket. De kitart és segít. Sőt mindezek után képes és villámgyorsan megmossa az idegroncs gyerek haját. Amióta Juju megszületett kétszer vágtam Petymeg haját, és Apa mindig elpucolt, hogy ő vigyáz a kislányára;) Aztán konstatálva, hogy nincs olyan ordítás előbújt és megdicsérte a bátor hőst aki kibírta azt a bő öt percet amíg az anyja kopasztotta.

Viszont a lábköröm-vágás az az én reszortom. A lába csiklandósságát a fiam egész biztos az apjától örökölte. Ori lábához ugyanis nem lehet hozzáérni. Egyszer próbáltam csak szerelmesen odadugni a lábam az ő lábához, azonnal sikítva kiugrott az ágyból. Nos a fiúnk hasonló. Csecsemő kora óta álmában vágom a lábkörmeit. Ez be is vált… egy ideig. Most már a ez a legbiztosabb módszer, hogy felébresszem.
Sötétben settenkedő ollós köröm-fétisiszta vagyok, aki most már a napi egy körömhöz sem tud hozzájutni.
Ma a délelőttöm azzal telt, hogy igyekeztem észérvekkel rávenni a fiam, hogy levághassam a lábkörmeit. A válasz: “Nem”… Aztán megvesztegettem: legkisebb ugrifüles, majd pattogatott kukorica… Sorra minden megállapodást megszegett. Aztán jött a puszta erőszak. Rá kellett jönnöm, hogy egyedül nem tudom úgy megfogni, hogy ne rángassa a lábát. /Igaz a fejére nem ültem rá/
Aztán megpróbálta levágni a körmeit Rita és a Lencsi néni is… sikertelenül…
Döntést hoztam… Apának is részt kell vállalnia az élet eme nehéz szegmenséből… Vagy ésszel, vagy nyers erővel, de ma este lekapjuk a gyereket a tíz /láb/körméről…

Dackorszaki Szaki

2006 június 14. | Szerző: Magdal

Az én kisfiam, aki vagy mosolyog, vagy torkaszakadtából üvölt, átmenet nincs…

Az utóbbi két nap csak úgy ellebegett… Nem történt semmi érdekes, és mégis olyan finom napok voltak… Petyoládé kis szünetet tart… Abban úgysem reménykedem, hogy “befejezte”…

Január óta Merle Francia história regénysorozatát olvasom… Anyum hozza nekem a könyvtárból a részeket. Olyankor amikor épp nincs benn egy rész mást olvasok. Biztos írtam már, hogy engem az olvasás pihentet. Mások tévét néznek, én olvasok. Mindenevő vagyok, olvasok történelmi regényeket, önéletrajzokat, krimiket, néha becsúszik egy- egy horror, és szeretem a jól megírt kalandregényeknek álcázott romantikus limonádékat. Egy jó regény és elmúlnak a fiam délelőtti hisztije miatt előjött ráncaim és kisimulnak az összegubancolódott idegeim.

Petymeg azt hiszem rájött, hogy Juju most már itt van és igazodni kell hozzá. Például, nem fogok állandóan felugrálni, hogy az ő óhajait teljesítsem, amikor épp mindent elétettem amire 10 perc alatt szüksége lehet és elültem szoptatni. Ugyanakkor az is tuti, hogy a babakocsival nem tudok olyan gyorsan futni utána, ha ő úgy dönt, hogy kimotorozik a világból. Sokféleképpen adja tudtomra a nemtetszését: a legcélravezetőbb, ha felébreszti a kicsit, és nem hagyja visszaaludni. Nem kell hozzá más, csak hogy rázza a járókát, kiabáljon, és húzza a haját. Másik nagy kedvencem az ok nélkül sírás, amibe annyira belehergeli saját magát, hogy már nem bírja abbahagyni. A kiváltó ok, sokszor teljesen értelmetlen semmiség. A harmadik teljesen új szokás, az, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor jelentőségteljesen rámnéz /valami ilyesmi van a tekintetében, hogy “Anya, ezt jól megcsináltad, úgyhogy most álld a következményeket” és még egy csipetnyi flegmaság/, és már csapja is a földhöz ami a kezében van, vagy ő maga fekszik le a földre.
Amíg nem volt gyerekem addig én is elborzadva néztem azokat az anyukákat, akik egy vagy két gyerekkel küzdöttek az utca kaján nyilvánossága előtt, és vagy dühöngve, vagy vörös arccal, szégyenkezve alulmaradtak egy két éves despotával szemben. Azóta megokosodtam… rájöttem, hogy ha jön a vihar, nem tehetünk semmit, csak ki kell bírni. Attól függően hogy aznap az hányadik a sorban, lehet mosolyogva, vagy idegbaj-határán kibírni.
Két napja kísérletezem a fiammal. Azt hiszem kételkedik a szeretetemben. Úgy látom Apa szeretetében nem, csak az enyémben. Hiszen, eltűntem napokra, aztán hoztam egy nagyhajú csomagot, aki alattomosan mindenkire vigyorog, és miatta megoszlik a figyelem. Abból is gondolom, hogy pár hete időnként odajön megölel és azt mondja: “Peti szereti Anyát”… Ebből kialakult egy szertartás, ami egyetlen lehetséges válaszból áll: én is megölelem, és a nyakába dünnyögöm, hogy “Anya nagyon szereti Petit”… Két napja az átlagosnál is sokkal többet ölelem és puszilom, és mondom neki, hogy mennyire szeretem. Hátha ez használ… no nem a dackorszaki dili ellen, csak, hogy legalább azt tudja, hogy most már nem kettőjüket szeretem hanem hármójukat.
Hiszen ez fontos. Ő is tudja: amikor Orival hétvégén a múlt heti összemordulásunkat folytattuk le, és én perlekedtem épp, akkor is jött az én kicsikém, és csak annyit mondott: “Anya nagyon szereti Apát”… 

Na ugye…

2006 június 2. | Szerző: Magdal

Első bosszúság…

Ma szállították ki a sódert és a cementet… elvégre hétvégére igazi építkezős időt ígértek: eső, eső, eső… bloáá

A szállító is szakadó esőben érkezett. A köszönésemre és a barátkozó mondatomra “nem éppen ideális idő a cementszállításhoz” , csak morgott valamit a bajusza alatt…

Majd behajtott az udvarra és amikor megmutattam hogy hova vigye a cementes-zsákokat, elhúzta a száját. Én optimista módon tovább mosolyogtam -hiszen megtanultam, hogy a “munkásokkal” mindig kedvesen és udvariasan kell bánni…

A cement- pakolás után ismételten megkértem a szállítót, hogy hova borítsa a sódert, majd félreálltam. Ő tolatott, borított, majd kiment a kapun…
Természetesen nem oda borított teljesen ahova kértem. Elindultam utána, és mire a kapuhoz értem ő már el is hajtott… A visszapillantó tükörből még láthatta a tátott számat.

Az, hogy elfutott a pulykaméreg nem kifejezés.
Ismételten megvizsgáltam, hogy hova borították a sóderünket. A kupac egyharmada a szomszédunk garázsajtaja előtt pihenget. Valamint a kertben a füvön is volt egy kis kupac, ahol a lenyitott ajtó miatt megcsúszott a rakomány. Fogtam egy ásót /naná, hogy nincs lapátunk még/ és összeszedtem. Felszaladtam megnézni, hogy alszanak e még a gyerekek és nekiláttam a dombnak…
Mivel péntek van, és alvásidő öt perc sem telt el, és hallom, hogy közeledik a “zenélősautó”. Robogtam felfelé, és pont az ajtót csuktam be amikor Petymeg felébredt…
A szállító viselkedése viszont “vért kívánt”, úgyhogy felhívtam a tüzépet és jól bemószeroltam. Most pedig mire ide értem a történetben már el is múlt a haragom… Már csak azt remélem Ori hamarabb hazaér mint a szomszédok…

Építkezés

2006 június 1. | Szerző: Magdal

Igen igen… már megint ;-)))))
Aki építkezett már, az tudja, hogy ez egy életforma… vagy betegség?? Nem tudom. Mindenestre nincs vége sose, az tuti;-)))

Jó dolgunkban kitaláltuk, hogy a kocsibeállónk fölé építünk egy tetőt. Ha már ahhoz hozzányúlunk, akkor megcsináljuk a “kisházunkat”… viszont ha azt megcsináljuk, akkor kibővítjük, megmagasítjuk, és eltolható falakkal/ajtókkal egy szaletli-félévé alakítjuk…

Ori már lenn tesz vesz, ugyanis holnap hozzák a sódert és a cementet, és kell a hely. Én pedig már kitaláltam, hogy akkor hogy lesz átalakítva a kertünk ismét, és már nézegettem a színeket, hogy mit is szeretnék: milyen lazúr legyen az ácsolaton…
Hogy miért vágunk ebbe bele? Amikor épp hogy kimásztunk a tetőtér beépítésből?? /és itt kell megemlítenem, hogy olyan jól sikerültek az ideiglenes belső párkányok, hogy az uram azóta sem érez ihletet “rendesen” megcsinálni ;-))/ Mert aki egyszer építkezik, azt elkapja a gépszíj. Ha meglát egy gusztusosan vastag építkezős újságot azt megveszi, és nézegeti. Időnként szóbahozza a házastársa előtt, hogy mit lehetne még átalakítani a lakáson. Vagy ha ehhez már nem is nyúlunk hozzá, akkor “ha vennénk egy másikat, azt hogy kellene megcsinálni”… Ennek a sok- sok energiának egyszer ki kell törnie…:-)))))
És mi hagyjuk. Az uram kibetonozza magát, én meg turkálok a kertemben, és festek ;-)))

A kollektív éhhalál

2006 június 1. | Szerző: Magdal

Ma délben tört ki nálunk

Egész pontosan az alatt az idő alatt amíg felkönyörögtem a fiam az udvarról. Jujunál elszakadt a cérna és elkezdett kukorékolni. Pár perc múlva rájött, hogy ezzel nem lehet célt érni és emelt a hangszínen és a hangmagasságon…
Ezek után kénytelen voltam Petymeget megfenyegetni, hogy ha nem jön villám gyorsan, akkor mehet aludni éhesen, mert én eszem meg az ebédjét. Persze ez nem hatott, úgyhogy fel kellett hoznom.
Mire megmostam a kezét Juju már cékla fejjel ordított -a mi türelmes és halk kicsilányunk ;)))
Aztán ahogy közeledtünk Petymeggel az asztal felé ő is rájött, hogy éhes és csatlakozott. Zokogott egy strófát a teli tányér felett, mialatt én megmentettem Juju életét és cicire dobtam.
Odaültünk egy asztalhoz. A két könnyes szemű éhező gyermek és én az éhező anya… Én nem sírtam. Örültem, hogy nem hívták a gyermekvédelmet.